Slow Travel

Biztos vagyok benne, hogy sokatok számára ismerős ez a manapság egyre inkább trendi kifejezés: slow travel, de azok számára, akik nem tudják, mit jelent, először is néhány mondatban elmagyarázom.

Távolról sem csupán az utazás módjáról van itt szó, vagyis hogy lassan, lassú közlekedési eszközzel utazik az ember – bár tagadhatatlanul ez is része a dolognak. Slow travelernek, azaz ‘lassú utazónak’ lenni sokkal inkább egy szemléletmód (mindset – az angol szó nagyon kifejező), az utazáshoz való más hozzáállás: ahelyett hogy végigrohannánk a helyeken, és csak kipipálnánk a kötelező látnivalókat, inkább hosszabb időt tölteni egy-egy kisebb régió felfedezésével, megismerni a helyi kultúrát, valóban észrevenni az ott élő embereket.

Ez jelentheti azt, hogy kibérelünk egy lakást/házat valahol egy-két hétre, gyalog vagy biciklivel felfedezzük a környéket, vagy hosszabb távokat teszünk meg vonattal, hogy a tájat megismerjük ahelyett, hogy csak átrepülünk felettük repülővel. De bármit is teszünk, a lényeg a lelassulás, a nyaralás pillanatról pillanatra való megélése.

Biztosan mindannyiótokkal előfordult már, hogy egy nyaralásról fáradtabban ért haza, mint ahogy elindult. Teljesen normális dolog tekintve, hogy az embert otthonától távol mindig rengeteg új benyomás éri. Ezeket az élményeket pedig fel is kell dolgoznunk, hogy aztán készen álljunk a következő újdonság befogadására. Erre a folyamatra azonban általában nincs időnk, hiszen a rendelkezésünkre álló 1-2 hétbe a lehető legtöbb programot akarjuk belesűríteni; egyszerűen mindent látni szeretnénk, mindent ki szeretnénk próbálni.

De vajon megéri-e?

Ezt a kérdést legelőször 2014 nyarán tettem fel magamnak, amikor is hátizsákkal jártuk Dél-Kelet Ázsiát, és heteken keresztül szó szerint alig aludtunk 2 éjszakánál többet ugyanabban az ágyban, és maximum 1-2 hetet töltöttünk egy-egy országban. Nap mint nap tucatnyi új benyomás ért minket, amiket egy idő után már nem hogy feldolgozni, de igazán befogadni sem tudtunk. Esténként hulla fáradtan dőltünk bele éppen aktuális ágyunkba, és másnap pont ugyanolyan fáradtan ébredtünk, mint ahogy előző este lefeküdtünk.

Sok szépséget láttunk?
IGEN.

Rengeteg új tapasztalattal gazdagodtunk?
ABSZOLÚT.

De vajon valóban megismertük-e az országok kultúráját? Kötöttünk-e felületes ismeretségen kívül mélyebb kapcsolatot bárkivel is? Magunkévá tettük-e a helyeket?
Ezekre a kérdésekre sajnos egytől egyig NEMMEL kell felelnem.

Nem csoda, hogy ennek az őrületes túrának a végén volt egy motorbalesetünk a Fülöp-szigeteken, ami egyértelműen azt üzente: STOP.

És értettük a jelzést.

Ekkor következett be az a szemléletváltás bennünk, ami azóta is kíséri utazásainkat: ekkor váltunk ‘lassú utazókká’.

2014 nyarán a Fülöp-szigeteken bekötözött, felkötött végtagokkal eldöntöttük, hogy következő lépésként ahelyett, hogy keresztül-kasul bejárnánk Thaiföldet, egyetlen szigeten horgonyzunk le 1 de inkább 2 hónapra – amiből végül 3 lett-, s ez a 3 hónap Koh Phangan szigetén életünk egyik legmeghatározóbb élményévé vált. Olyannyira, hogy ha akkor más döntést hoztunk volna, most biztosan nem lennénk Dél-Indiában.

Comments are closed.