Fülöp-szigeteki hullámvasút

IMG_0966

Amikor tavaly szeptemberben lefoglaltuk az egész évi utazásunk főbb repjegyeit, olyan „ha már a környéken vagyunk, nézzük meg a Fülöp-szigeteket is” alapon vettük meg a Hongkong-Manila jegyet; semmit nem tudtunk az országról azon kívül, hogy a fejlődő országok közé tartozik, és Manila a fővárosa. Aztán 2 hónappal később pusztító tsunami majd újabb 3 hét múlva tájfun söpört végig a szigetvilág középső részén. Már ekkor sokan kérdezgették tőlünk, hogy valóban menni szeretnénk-e a Fülöp-szigetekre. Aztán június környékén, amikor Új-Zélandon elkezdtük a 10 napos trip részletes megszervezését (pontosan hova, szállás, hajójegyek), a kétkedő és vészjósló hangok még inkább felerősödtek; mindenhonnan a „tájfun időszak”, „terrorizmus”, „veszélyes” szavakat hallottuk, amik bár kétségeket ébresztettek bennünk is, nem tántorítottak el minket eredeti tervünktől. (Egyedül egy németországi barátnőm állította, hogy a Fülöp-szigetek csodálatos hely, és ő – terhesen is – tökéletes biztonságban érezte ott magát.)

white sandy beach

Nem csoda, ha nem a legpozitívabb hangulatban landoltunk Manilában, főképp hogy még előttünk volt egy stresszes átszállás a cebui gépre, ami természetesen egy másik terminálból indult. A csomagfelvétel kb. 1 órát vett igénybe, ami még inkább emelte a hangulatot – Marc biztos volt benne, hogy le fogjuk késni a gépet.  A nemzetközi terminálból kilépve – vagy inkább kirontva – egy kis furgonba tessékeltek minket, hogy majd az átvisz minket a 3-as terminálba, ahonnan a másik gép indul. A furgon sofőrje – és maga az ósdi, lepukkant furgon sem – nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Az út kb. 15 perces volt; végig ordított a zene, a sofőr énekelt hozzá, mi pedig teljes értetlenséggel bámultunk ki a fejünkből; biztosak voltunk benne, hogy nem a 3-as terminálhoz visz minket, és még az emberrablást sem zártuk ki. 🙂  A gyanúnk szerencsére alaptalan volt, rendben megérkeztünk a 3-as terminálhoz, a bökkenő csak az volt, hogy a gépünk a 4-esből ment. Újabb stressz, kapkodás, tanácstalanság – már alig egy óránk volt az indulásig. A termináltranszfer ez alkalommal sima volt, csak úgy mint a becsekkolás. A végén nem csak hogy nem késtük le a gépet, hanem még több mint 2 órát vártunk is rá – kimerülten, éhesen, lemerült telefonnal-, ugyanis késett.

IMG_0993

Na ilyen kalandok után érkeztünk meg cebui szállásunkra, aholl már előre tudtuk, hogy nem a megszokott ausztrál típusú hosztel feeling fog minket várni. A Trip Advisor szerint „biztonságos szállás”, átutazóknak 1-2 éjszakára tökéletes. Tulajdonképpen így is volt, mégis fura élmény volt ez az éjszaka. A taxiból kiszállva egy biztonsági őr várt minket a hosztel előtt, aki szó nélkül villámgyorsan bevitte a csomagjainkat. (Az utcakép – főleg így este – valóban nem volt túl bizalomgerjesztő, de reméltük, hogy csak nekünk tudatlan külföldieknek tűnik veszélyesnek.) A szoba, vagy inkább hangár a legfurább hely volt, ahol valaha aludtam: kb. 100-150 emeletes ágy volt benne, úgy elrendezve, hogy 4-4 ágy szinte kisebb szobákat képezett, de igazi szobáról nem lehetett beszélni. Az ágy viszont maga egy kis miniszoba volt behúzható függönnyel, konnektorral, kis polccal és világítással; sőt a párna alatt még az ágyat is fel lehetett nyitni, és bele lehetett pakolni kisebb dolgokat. A kompozíció még akár kényelmesnek is nevezhető, mégis a mindenütt jelenlevő börtönfeeling és biztonságra való törekvés az egész helyet belengte – megfosztva a vendégeket minden komfortérzettől. Nem is volt kedvünk kimenni a városba vacsorázni, inkább ettünk valamit gyorsan a helyi „menzán”, és amilyen gyorsan csak tudtunk, lefeküdtünk aludni.

IMG_1033

A következő 2 éjszakát Panglao szigetén töltöttük a Bohol Coco Farmon, ami szállás szempontjából nagyon alap volt – egy apró bambusz ház -, viszont a hozzá tartózó bio
étterem ínycsiklandó és egészséges fogásokkal kényeztetett minket, és az egész helyet átjárta valami megmagyarázhatatlan harmónia. Bejártuk a környék strandjait, megnéztünk egy-két helyi nevezetességet, de titkon már mindketten következő állomásunkra gondoltunk, ami magának a paradicsomnak ígérkezett.

Egy kevéssé paradicsomi utazás a paradicsomba

Pamilacan egy 2000 lakosú minisziget Boholtól délre; egy hely, ahova nem járnak kompok, nincs rendszeres tömegközlekedés, tehát a magánhajó az egyetlen módja az odajutásnak. Tudtuk, hogy nem lesz olcsó mulatság, ezért legalább a baclayoni kikötőbe jutást akartuk minél kevesebb pénzből megúszni. Ez a helyi kisbuszok az ún. jeepneyk segítségével sikerült is. Ezeket félig nyitott furgonokként kell elképzelni, amelyek kb. 20 ember befogadására vannak tervezve. Buszmegállók nincsenek, bárki bárhol leintheti őket, és a leszállás is bármelyik sarkon lehetséges, csak jó erősen meg kell ütögetni a jármű plafonját, hogy a sofőr is hallja. Ha felszálló van, bármennyire is tele van már a jeepney, a sofőr megáll; az utasok kényelme itt nem szempont – mit is várunk azért a pár euró centnyi összegért?  Így történt, hogy a mi jeepneynken kb. 40 ember tartózkodott, mi voltunk legbelül nagy csomagokkal, és persze mi akartunk kiszállni elsőként…és ki is szálltunk, mégpedig az ablakon át. 🙂

A következő jeepney utunk sima volt, nem úgy az ATM-es pénzlevétel. A bankautomata a Fülöp -szigeteken ritka, mint a fehérholló, hasonlóan a bankkártyás fizetéshez. Szóval aki a világ ezen részére készül, tankoljon fel alaposan készpénzből. Igazából mi is tudtuk, hogy itt viszonylag nehéz lesz automatát találni, de ilyen kritikus helyzetre nem számítottunk. Kb. 5 eurónyi összeggel a zsebünkben érkeztünk Baclayonba, ahol naivan megkörrnyékeztük a faluban található egyetlen ATM-et, amiről gyorsan kiderült, hogy kizárólag helyi kártyával vehető igénybe. Ott álltunk pénz nélkül, tehetetlenül, és tudva, hogy Pamilacanon csakis készpénzzel fogunk tudni fizetni, az egyetlen lehetőségnek az tűnt, hogy újra jeepney-re pattanunk, és bemegyünk Tagbilaranba, a következő nagyobb városba, és ott próbálunk pénzhez jutni – vesztve ezzel újabb minimum 1 órát. A problémát Mesiang, pamilacani szállásadónk oldotta meg, aki nagylelkűen felajánlotta, hogy visszajön majd velünk a szárazföldre az ott töltött 3 nap után, és odaadjuk neki utólag a pénzt. Micsoda bizalom!! Ekkor már nem először tapasztaltuk meg a helyiek általános pozitív és bizalommal teli hozzáállását, ami bennünk is egyre inkább bizalmat ébresztett.

Baguis

A kikötőbe hamarosan befutott Junior – Mesiang férje – bangkája (tradicionális Fülöp-szk.-i hajó, amely két oldalról meg van „támasztva”) , amely Pamilacanra vitt minket. 1 órás hullámvasútszerű utazás volt ez a nem éppen nyugodt tengeren, de mivel egyikünk sem hajlamos a tengeri betegségre, jól bírtuk. Korábban még egy csónakban sem éreztem magam ilyen közel a tengerhez; szinte eggyé váltunk a víztömeggel – egyszerre volt félelmetes és csodálatos érzés.

IMG_1082Pamilacan

A szigethez közeledve aztán már csak a csodálat maradt: ilyen tiszta, azúrkék vizet, ilyen gyönyörű fehérhomokos strandokat korábban csak álmainkban láttunk (na jó, egy napra a Fidzsi szk.-en az álom valóra vált). Alig mertük elhinni, hogy a következő 3 teljes napot itt tölthetjük – sznorkelingezéssel, olvasgatással, semmittevéssel. Mivel teljes ellátást kaptunk, más dolgunk tényleg nem is volt. 🙂

A szállásunk egy a helyiek házaihoz nagyon hasonló egyszerű bambuszkunyhó volt: viszonylag tágas, és még fürdőszoba is volt benne, ami viszont távolról sem hasonlított az általunk megszokott típushoz: folyóvíz híján nagy vödrökkel oldottuk meg a zuhanyzást, és a wc is hasonló módon működött. 🙂 Pamilakanon megállt az idő úgy 1950 körül azt hiszem: internetnek 3 napig a közelébe sem kerültünk, és az elektromosság is csak 18 óra és 23:30 között működött. Ami viszont volt: nyugalom, tiszta természet (rengeteg kutya), minden este friss hal és őszinte emberi kapcsolatok.

cute philippina on the way home

Mesiang nagyon sokat mesélt nekünk a családjáról meg a szigeti élet szépségeiről és nehézségeiről. Probléma például az orvos hiánya a szigeten, hogy vészhelyzetben is szinte lehetetlen időben kórházba juttatni egy vajúdó nőt vagy éppen egy baleset vagy egy infarktus áldozátát; gyerekek születnek és emberek halnak meg csónakokban. Mivel szinte egyáltalán nincs munkahely a faluban, a fiatalok nagy része nagyobb városokba költözik, hogy munkához juthasson. De minden nehézség ellenére Mesiang szereti szülőhelyét és esze ágában sincs elköltözni.

Egyik délelőtt egy igazi kis kulturális élményben volt részünk, ugyanis egy katolikus pap és 3 papnövendék érkezett a szigetre, hogy ott töltse 2 napos szünidejét, és egyúttal misét is celebráltak a kissé elhagyatottnak tűnő helyi templomban.  Mivel általában havi egy alkalommal van a szigeten mise, a falu lakói nagy számban vettek részt a rendkívüli istentiszteleten; még az iskolás gyerekeket is kivezényelték, pedig csütörtök délelőtt volt. Természetesen mi sem maradhattunk otthon. De la Peña atya „,magyar barátaiként” üdvözölt minket a szertartás elején, és igyekezett időnként angolul megismételni a fontosabb mondatokat, hogy mi se unatkozzunk. Az egész mise nagyon oldott, pozitív hangulatban zajlott, interaktív prédikációval és vidám gitárral kísért dalokkal – gyerekkorom szigorú hangvételű katolikus mise élményeihez nem igen hasonlított, szerencsére.

priest and us

Másfajta, de hasonlóan maradandó élményt jelentett a hajnali delfinnézés. Mintegy 1 órányi hiábavaló cirkálás után egy óriási csapat delfinre akadtunk, akiket aztán szinte testközelből figyelhettünk, fotózhattunk. Teljesen magunkon kívül voltunk örömünkben, mert már kezdtük feladni a dolgot.

dolphinsIMG_1188

Siquijor: a motorbaleset, a tájfun és a polgármester

Nem is kerülgetem a témát: volt egy kisebb motorbalesetünk Siquijoron; illetve megcsúsztunk egy sárral telített – s ez által nem látható – gödrön. Szerencsére az ijedség nagyobb volt a sérülések mértékénél, de csak azért, mert az valóban óriási volt. Marc teljes bal oldala tele volt sebekkel és horzsolásokkal, én pedig a két felszakadt tenyéren kívül a jobb karomban éreztem erős fájdalmat. Mivel a baleset a szállásunktól mintegy 30 km-re történt, még haza is kellett motoroznunk, ami főleg Marctól nagy fegyelmet és koncentrációt igényelt. Aztán a vendégházunk közelében megálltunk egy patikánál, hogy vegyünk kötszereket meg Betadint – mert persze a rengeteg gyógyszer és egyéb között, amit hónapok óta magunkkal cipelünk ilyesmi nem volt -, ahol is észre vettem, hogy a karomat egyáltalán nem tudom kinyújtani. Persze jött a pánik, hogy biztos eltört, amit Marc teljességgel kizártnak tartott, mert azért valamennyire tudtam mozgatni, és nem is volt nagyon bedagadva.

Lényeg a lényeg, nem mentünk be a kórházba, amit így visszatekintve nagyon jól tettünk, mert akkor nem hozott volna minket össze a sors James-szel, a helyi polgármesterrel, aki nem mellesleg afféle gyógyítója (healer) is a falunak: gyakorlatilag hozzá járnak az emberek, bármi gondjuk van a megfázástól a motorbalesetig. 🙂 Ő pedig segít, mégpedig mindössze adomány fejében, ami általában 1 euro körüli összeg vagy akár kevesebb. Minket is hihetetlen szeretettel és segítő szándékkal fogadtak, és meg sem próbáltak lehúzni, még ha a szemükben gazdag turistáknak is tűntünk. (ha tudnák…) Sőt még kávéval és keksszel is megkínáltak minket, és Lorna – James felesége, aki végig fordított, mert a polgármester úr kevéssé beszélt angolul – még olcsó fuvart is szerzett nekünk a kikötőbe másnapra. Nem beszélve arról, hogy felajánlotta, hogy náluk szállhatunk meg ha legközelebb Siquijoron járunk.

Két nap alatt két masszázst kaptam, plusz egy gyógynövényes pakolást, ami a beszorult felesleges levegőt volt hivatott eltávolítani a szövetekből. Pihentetni természetesen nem tudtam a karomat a következő napokban, mivel Siquijortól egy másfél napos tortúra volt kilátásban a tokyoi landolásig – aminek csúcspontja volt a manilai reptéren eltöltött éjszaka -, szóval tudtam, hogy a teljes gyógyulásig még hosszú lesz az út, de azt is tudtam, hogy James segítsége nélkül valószínűleg még hetekig nem tudtam volna kiegyenesíteni a karom.

Ennek a két csodálatos embernek a megismerése volt a siquijori napok abszolút csúcspontja – ismét leckét kaptunk önzetlenségből és vendégszeretetből. Az időjárás – tájfun időszak lévén – nem volt túl kegyes hozzánk. Az igazi strandidő kimaradt, helyette volt viszont sok eső és erős szél. Egyik éjszaka biztosak voltunk benne, hogy lefújja a szél a kunyhónk tetejét – ami gyakorlatilag egy fára volt ráépítve. Hozzá kell tennem, hogy az extrém olcsó szállásunk ablakai nem záródtak túl jól, az erkélyajtó pedig folyamatosan kinyílt a széltől, szóval szinte a szabad ég alatt éltük meg a vihart; és nem először a Fülöp- szigeteki időszak alatt. Pamilacanon egyik éjszaka biztosak voltunk benne, hogy egy pusztító tájfun érkezett, és meg fogunk halni. Aztán reggelre olyan volt a part, mintha mi sem történt volna. 🙂

IMG_0952

A Siquijor és a tokyoi gépindulás közötti másfél napos szenvedés részleteibe nem mennék bele. Annyi tanácsot viszont adnék, hogy ha eszetekbe jutna az éjszakát bármikor a manilai reptéren tölteni, hessegessétek el a gondolatot, és foglaljatok a reptér közelében egy csinos kis szobát.

Bár tagadhatatlan, hogy bizonyos kényelmetlenségeket el kell viselnie az embernek, ha a Fülöp-szigeteken kalandozik, de a gyönyörű természet, az érintetlennek tűnő fehérhomokos strandok és az emberek rendkívüli kedvessége és közvetlensége százszorosan is kárpótolja majd mindenért.

IMG_1395

Minden kép itt

3 thoughts on “Fülöp-szigeteki hullámvasút

  1. Diese Bilder und Menschen werden Euch nie aus dem Sinn gehen, sie werden Euch Kraft geben, wenn es mal sehr grau aussieht. Schön!!!

  2. Pingback: Our long-awaited Tokyo trip – Japanese culture at its best | GlobeRockers